Borítólányunk: Kovács Ágnes Anna a Szomjas oázis bemutatóján, 2007 október 31-én, a Sirályban, Gordon Agáta szövegét olvassa az "Erkélyről". Lásd fotót alant.(A háttérben balról jobbra: Szabó Ildikó, Ladik katalin, Radics Viktória).
fotó: Pap Dávid Tamás
cikkek Ágiról:
1. http://kultura.hu/main.php?folderID=952&articleID=274974&ctag=&iid=11
2. http://szinhaz.hu/index.php?id=1268&cid=35722
Ágnes nem csak a Szomjas oázis és Éjszakai állatkert borítóján szerepelt, Ágnessel terveztük antológia-sorozatunk következő 4 kötetének borítóját is, örökéletűnek hittük (vagy mindenesetre minket túlélőnek).
Csodáltam Ágnes hihetetlen szívósságát, munkabírását, munkafegyelmét, odaadását mindennek, amit csinált, a rettenetes mostoha körülmények ellenére is. Négy fotózást csináltam vele végig könyveink borítójához. Ági mindent kibírt, és nem volt egy rossz szava se.
Amikor valaki elmegy, és így megy el, óhatatlanul azon kezdünk gondolkozni, mi mit tudtunk volna tenni, hogyan marasztalhattuk volna létezésünknek ebben a közös dimenziójában. Tegnap éjszaka mikor a hírt megkaptam, több dolog is eszembe jutott, amit elmulasztottam, vagyis elmulasztottam küzdeni érte. Szerettem volna például, ha a Szomjas oázis és Éjszakai állatkert antológiák rádiójáték változatában Ági is olvas szöveget. Ez látszólag kis tétel, kis kérés, és én többször neki is futottam az illetékeseknél, de nem sikerült meggyőzőnek lennem, és aztán túl könnyen feladtam, belenyugodtam. Nem kellett volna! Utoljára a Nő a férfi (B)irodalomban fesztiválon kellett volna egy kicsit találékonyabbnak lennem, hogy Ági is ott lehessen és olvashasson velünk... nem voltam az, megint engedtem, hogy ostoba, pitiáner akadályok elénk tornyosuljanak. Nem kellett volna.
Ági maximálisan odaadta magát nekünk, és én nem tudtam ezt a gesztust hasonló eréllyel és odafigyeléssel viszonozni neki. Amikor itt-ott összefutottam vele a városban az elmúlt évben, láttam, hogy egyre törékenyebb (a mosolya is), egyre soványabb, ha rákérdeztem, kitérően azt felelte, hogy viszont sokat izmosodott... "Majd fussunk össze", "beszéljünk", ilyeneket mondunk egymásnak, de közben nem figyelünk igazán oda, mentesülni szeretnénk, elengedjük magunk mellett a másik pillantásának segélykérő jelzéseit, elhessegetjük a kellemetlen árnyékokat. Nem kellett volna, nem kellene.
Ágikám, nagyon sajnálom! Nagyon fáj, hogy elmentél. Nem figyeltem eléggé oda rád ebben az ostoba, zaklatott rohanásban, ami az életünk nagy része, pedig nagyon fontos voltál-vagy nekem.
Utolsó kommentek